Egy pohár vörös az asztalon. Gyertyafény jobbról, gyertyafény balról, elölről és hátulról. A levegő hideg, nyirkos. A harisnya és a szoknya rossz választás volt, de hát, mostanában nem sűrűn jártam ilyen helyen. Elfelejtettem, hogy nincs fűtés. És, amikor jártam, akkor sem ilyen helyre jártam..

Egyre nyüzsgőbb hangulat, idősek, fiatalok, egyedül, párban, vagy családban. Ismerős arcok, akiket tegnap vagy fél éve még a kocsma előtt láttam, vagy egy buliban futottunk össze. Köhécselő gyerekek, köhécselő felnőttek. Elhivatottak és olyanok, akik nem tudtak aludni, így ezt az elfoglaltságot választották. Hamarosan éjfélt üt az óra, és megszólal a harangszó.

De az én gondolataimat csak egy kérdés foglalkoztatja. Mit keresek én itt?

Az egyszerű válasz rá: a barátnőm már évek óta tervezi, hogy egyszer karácsonykor részt vesz az éjjeli misén, így hát elkísértem. De ennél több van a dolog mögött. Én is ott akartam lenni. Legalábbis azt hittem. Katolikus templom volt. Én református vallású vagyok. Soha nem csaltam még meg a páromat, de valahogy ahhoz tudnám az érzést hasonlítani. Kivéve, hogy bármilyen vallással kapcsolatos intézménybe megyünk, egy Istenhez imádkozunk.

Akkor fogjuk rá, hogy olyan, mintha a barátom ikertestvérével bújtam volna egy ágyba. Külsőleg ugyanolyanok, csak éppen a személyiség, az életfelfogás és a lélek más. Ezzel a gondolattal még megküzdöttem, de a miértet még mindig nem tudtam.

Kíváncsiság? Kötelesség? Elvárás? Ha ezek közül kell feltétlenül választanom, akkor a legelső. Kíváncsi voltam, mit érzek egy olyan helyzetben, amit évekkel ezelőtt nap mint nap átéltem, egy jó pár évig vallásos voltam. Én döntöttem így, a szüleim nem vallásosak. Édesanyám pogány, apám pedig Buddhában hisz. Egyszerűen jó érzés volt tartozni valahova. Aztán az évek elteltek, én pedig már máshogy láttam az életet.

Ott ültem és hallgattam a papot. A majdnem másfél órás rituáléból csupán annyi maradt meg, hogy azokért is imádkozunk, akik most magányosan, betegen, csalódottan ülnek otthon, mikor mindenki más nagycsaláddal üli körbe a karácsonyfát. Ezzel tudtam azonosulni. Bár ezért nem kell sehova elmennem, arra, hogy őrájuk gondoljak, otthon is maradhatok.

A legtöbb ember, akiket ismertem a templomból, nem vallásos. A mindennapi életében cseppet sem látszik annak. Én sem vagyok feltétlenül az. De valamiért mégis megvárták, míg éjfélt üt az óra, és megjelentek az Úr színe előtt.

Mögöttem két kislány ült a szüleivel. Egyikük sem látszott ki a megfázásból és a papírzsebkendőkből. Ismervén egy templom akusztikáját... nem volt egy kellemes élmény. Majd a kisebb- aki egyébként kívülről fújta a Miatyánkot- arról érdeklődött, mikor lesz már vége.

És tudjátok, végignéztem az embereken, és ahogy láttam, sokan hasonló kérdéseket tettek fel magukban. Már aki nem aludt, mert olyan is akadt bőven.

Továbbra is marad a kérdés: miért?

Azok közül, akik nem járnak rendszeresen templomban, nem követik a "játékszabályokat" vajon más is felteszi ezt a kérdést? Meg tudják válaszolni?

Én kíváncsi voltam. Érzem-e majd ugyanazt, amit 10 évvel ezelőtt, amikor egy templomba léptem. Nem éreztem. Ott nem. De most, itthon, egyedül ülve a szobában érzem. És nekem ennyi éppen elég. Nem másoknak szeretném mutogatni, hogy milyen jó ember vagyok, mert elmegyek a templomba. Isten és közém nem kell semmi és senki. Mégis, érdemes volt részt venni a misén, mert ezzel is közelebb kerültem egy emberhez. Magamhoz.