Nagyjából a fent olvasható "párbeszéd" sarkallt rá, hogy blogot írjak. Az ember lánya nem éppen egy "tudom" -ra számít, amikor kimondja, azt a szót, ami által tudatja a legmélyebbről jövő érzését. De, tudjátok, van ennél egy sokkal erőteljesebb és sokkal-sokkal mélyebbről jövő érzelem kifejezésére alkalmas kifejezés. Méghozzá a "szerelmes vagyok beléd."

Az elmúlt időszak megtanított arra, hogy hatalmas, óriási különbség van a két kifejezés és a mögötte lévő érzelem és tartalom között. Szeretve voltam, talán még vagyok is, ez nem kétség. De nem voltam szerelemmel szeretve. Márpedig egy év után még jól esne az embernek, ha az utóbbit élné át. Alapvetően nem az hiányzott, hogy szerelmes legyen belém, hanem azok az érzések, pillanatok, amiket akkor kaptam, mikor szerelmes volt belém, nem csupán szeretett. Mert a két érzés általi cselekedet között is hatalmas különbségek vannak.

A részleteket hamarosan leírom, de szeretném tudatni a célt, amiért képzeletbeli tollamat megragadtam, és olyan erősen szorítom a bal kezemben, hogy nem eresztem sokáig... Nagyon sokáig. Még ha kifogy sem adom fel, majd veszek másikat. A szakítás egy hete történt. Úgy nagyjából percenként, ha nem másodpercenként érzek mást és mást Vele kapcsolatban. De egy dologra mindeközben rájöttem.

A szeretetre Mindenkinek joga és szüksége van. Márpedig egy hétköznapi, általános, mondhatni unalmas napban is meg lehet találni a szépet, a szeretet megnyilvánulását. A héven, a vonaton, a buszon ülve, az ablakon kibámulva, a munkatársadat hallgatva, ahogy telefonál, a kisfiút hallgatva, ahogy testvéréhez szól, a szüleimet vagy éppen a kutyáimat vizslatva. A blogommal ezekre szeretném felhívni a figyelmet! A szeretetmorzsákra. Amiket ha sokáig gyűjtögetsz, akár még egy kiló kenyeret is megsüthetsz belőle. Aztán már csak rajtad múlik, hogy mennyi ideig eszed, esetleg kiszárítod, és elteszed örökre, vagy ledarálod zsemlemorzsának.