Unaloműző. Legtöbbször ezt a választ kapom arra a kérdésemre, hogy miért Tinderezik valaki.

Tegnap 10 lánnyal buliztam. Kisebb "közvélemény kutatást" tartottam, ki van fent rajta. A legtöbben fent vannak. Legyen 25 éves vagy 35 az illető. Egy egyszerű kérdést tettem fel: minek? És jött az egyszerű válasz: mert elütöm vele az időt.

De nem ez az első társkeresőkről folytatott beszélgetésem a héten. Az egyik rokonom, aki már, mondjuk úgy, túl van a zeniten, amikor meglátott, épp egy randinak nem nevezhető találka után itthon, csak annyit mondott: Hú, Te azért egy elég dögös lány vagy. Erre önbizalomtól dagadva azt válaszoltam: igen, tudom. DE! Mégsem...

És akkor támadt a nagybátyámnak egy ötlete! Regisztráljak az elittársra! És egy 60 éves férfit kellett arról meggyőznöm, 25 évesen, hogy nem szeretnék. Naiv lennék, ha azt hinném, nekem ennél több kell?

Valószínűleg igen, mert azt sem gondoltam volna, hogy a volt párom, akivel nem egészen egy hónapja ment szét a kapcsolatunk, ott ékeskedik a tinderen. Arcon csapás. De ő figyelmeztetett! Még a legelején. " Ne ruházz fel olyan tulajdonságokkal, amikkel nem rendelkezem." Igaza volt. Azt gondoltam, őszinte. Azt hittem, amikor egy hónappal ezelőtt azt mondta, nőre nem tud most nézni, őszinte volt. Ennek ellenére valószínűleg az unalmát most ő is éppen azzal űzi el, hogy mégis csak azt teszi. Nem vagyok álszent, tudom, hogy nem epekedik utánam még hónapokig, évekig, mert mindketten tudtuk, hogy elvált a közös út. De az, hogy én azt feltételeztem róla, ő nem él az internet adta lehetőségekkel, megint csak egy naiv, tévhit volt. 

Azt viszont még mindig nem tudom feldogozni, hogy ennyire unatkozna több ezer ember? Vad idegenek életébe kukkantanak bele, és az ő életükbe is vadidegenek látnak bele. Az egyik barátnőm azt mondta nekem (lelkes tinder felhasználó), hogy ez más, mint a többi társkereső, mert itt a rendszer kidobálja Neked a pasikat/csajokat. Ez szuper! Szóval a "rendszer" választ Neked párt. Így már nem kell megerőltetned magad még amiatt sem, hogy belemenj egy olyan csevegésbe a társkeresőn, ami eleve halálra van ítélve.

Az egyik lány tegnap erre azt mondta, ha unatkozol: olvass! De nem! Mert az nem olyan izgalmas, mint "felruházni idegen embereket olyan tulajdonságokkal, amikkel nem rendelkeznek." A másik pedig az, hogy ne adj Isten, akkor még Magaddal kell foglalkoznod. Az pedig ijesztő. Mert akkor egyedül vagy, magányos vagy. Mekkorát tévednek, akik ezt hiszik.

Mekkorát fejlődne a világ, ha az a sok ember, aki a telefonját nyomkodja éjjel-nappal, tanulna, olvasna, kirándulna. Sokkal kiegyensúlyozottabb és boldogabb emberek lennének, mint így, ennyi elutasítás és sikertelen próbálkozás után. Komolyan akkor vagyok kívülálló, ha leülök egy társasághoz és "offline vagyok? Ciki ma már "csak" offline lenni?

Egy pohár vörös az asztalon. Gyertyafény jobbról, gyertyafény balról, elölről és hátulról. A levegő hideg, nyirkos. A harisnya és a szoknya rossz választás volt, de hát, mostanában nem sűrűn jártam ilyen helyen. Elfelejtettem, hogy nincs fűtés. És, amikor jártam, akkor sem ilyen helyre jártam..

Egyre nyüzsgőbb hangulat, idősek, fiatalok, egyedül, párban, vagy családban. Ismerős arcok, akiket tegnap vagy fél éve még a kocsma előtt láttam, vagy egy buliban futottunk össze. Köhécselő gyerekek, köhécselő felnőttek. Elhivatottak és olyanok, akik nem tudtak aludni, így ezt az elfoglaltságot választották. Hamarosan éjfélt üt az óra, és megszólal a harangszó.

De az én gondolataimat csak egy kérdés foglalkoztatja. Mit keresek én itt?

Az egyszerű válasz rá: a barátnőm már évek óta tervezi, hogy egyszer karácsonykor részt vesz az éjjeli misén, így hát elkísértem. De ennél több van a dolog mögött. Én is ott akartam lenni. Legalábbis azt hittem. Katolikus templom volt. Én református vallású vagyok. Soha nem csaltam még meg a páromat, de valahogy ahhoz tudnám az érzést hasonlítani. Kivéve, hogy bármilyen vallással kapcsolatos intézménybe megyünk, egy Istenhez imádkozunk.

Akkor fogjuk rá, hogy olyan, mintha a barátom ikertestvérével bújtam volna egy ágyba. Külsőleg ugyanolyanok, csak éppen a személyiség, az életfelfogás és a lélek más. Ezzel a gondolattal még megküzdöttem, de a miértet még mindig nem tudtam.

Kíváncsiság? Kötelesség? Elvárás? Ha ezek közül kell feltétlenül választanom, akkor a legelső. Kíváncsi voltam, mit érzek egy olyan helyzetben, amit évekkel ezelőtt nap mint nap átéltem, egy jó pár évig vallásos voltam. Én döntöttem így, a szüleim nem vallásosak. Édesanyám pogány, apám pedig Buddhában hisz. Egyszerűen jó érzés volt tartozni valahova. Aztán az évek elteltek, én pedig már máshogy láttam az életet.

Ott ültem és hallgattam a papot. A majdnem másfél órás rituáléból csupán annyi maradt meg, hogy azokért is imádkozunk, akik most magányosan, betegen, csalódottan ülnek otthon, mikor mindenki más nagycsaláddal üli körbe a karácsonyfát. Ezzel tudtam azonosulni. Bár ezért nem kell sehova elmennem, arra, hogy őrájuk gondoljak, otthon is maradhatok.

A legtöbb ember, akiket ismertem a templomból, nem vallásos. A mindennapi életében cseppet sem látszik annak. Én sem vagyok feltétlenül az. De valamiért mégis megvárták, míg éjfélt üt az óra, és megjelentek az Úr színe előtt.

Mögöttem két kislány ült a szüleivel. Egyikük sem látszott ki a megfázásból és a papírzsebkendőkből. Ismervén egy templom akusztikáját... nem volt egy kellemes élmény. Majd a kisebb- aki egyébként kívülről fújta a Miatyánkot- arról érdeklődött, mikor lesz már vége.

És tudjátok, végignéztem az embereken, és ahogy láttam, sokan hasonló kérdéseket tettek fel magukban. Már aki nem aludt, mert olyan is akadt bőven.

Továbbra is marad a kérdés: miért?

Azok közül, akik nem járnak rendszeresen templomban, nem követik a "játékszabályokat" vajon más is felteszi ezt a kérdést? Meg tudják válaszolni?

Én kíváncsi voltam. Érzem-e majd ugyanazt, amit 10 évvel ezelőtt, amikor egy templomba léptem. Nem éreztem. Ott nem. De most, itthon, egyedül ülve a szobában érzem. És nekem ennyi éppen elég. Nem másoknak szeretném mutogatni, hogy milyen jó ember vagyok, mert elmegyek a templomba. Isten és közém nem kell semmi és senki. Mégis, érdemes volt részt venni a misén, mert ezzel is közelebb kerültem egy emberhez. Magamhoz.

Sokszor elbizonytalanodom. Vannak napok, amikor meggyőződésem valami, és úgy hiszek benne, mint abban, hogy Isten létezik. Aztán néha előfordul, hogy elveszítem a hitem. Nem Istenben, hanem abban, hogy minden okkal történik és fontos része vagyok az egésznek. Hogy terve van velem a sorsnak és nem hiába vagyok itt. Nem hiába kapok új feladatokat. Ilyenkor rossz.A bizonytalanság. Fel tudja emészteni az embert. Aztán, mintha valaki vagy valami belelátna a fejembe, éppen történik valami, ami megint visszazökkent a hitbe. Olyankor mosolygok egyet. Magamban. Nehogy azt higgyék az emberek körülöttem, megbolondultam. De előfordul, hogy 5-10 perc után veszem észre, hogy a mosoly már vibrál kifelé, a szám egy szép ívet rejt, vagy nem is annyira rejt magában. És akkor hirtelen észhez térek. Rájövök, hogy lehetetlen ezt a mosolyt lekaparni magamról. Ilyenkor vagyok boldog. Ilyenkor érzem megint, hogy minden okkal történik. Épp ma hallgattam meg Popper Péter egyik előadását. Szerinte a boldogság nem állandó. Egy pillanatra lehet boldog az ember, de évekre, hónapokra, hetekre, napokra vagy akár órákra nem. Megértettem amit mondott. Az jutott akkor eszembe, hogy a boldogság nekem az, amikor izgágán ülsz az első, második vagy harmadik randevún, érzed a szikrát, izzik a levegő köztetek. Ez még nem a boldogság, csak annak az előszele. De amikor ültök a moziban, az étteremben, a ringlispilen vagy a mekiben, és a kezét kezded érezni a combodon vagy a kezeden... Na az a boldogság. Tudod, amikor belül hirtelen melegség tölt el, és azt érzed, ott vagy épp, ahol lenned kell, a legjobbkor a legjobb helyen. Az a pillanat a boldogság. Amit akkor érzel. És igaza van a Mesternek, bármennyire is szeretnénk, azt, amit akkor, abban a másodpercben, ne adj' Isten percben érzel, nem hogy holnap nem fogod már érezni, de 10 perc múlva sem. Hacsak nem jársz sűrűn randira más-más delikvenssel. És hálásnak kell lenni ezekért a pillanatokért, de azt is el kell fogadni, hogy ez nem állandó.

Alapvetően nekem az is ilyen érzés, amikor felteszem a kérdést, hogy valóban okkal történik minden? Okkal hagy el az, akivel azt hitted, akár az egész életedet is leélnéd, és gyerekeket szülnél neki és hozzámennél azonnal feleségül, és minden rigolyájával együtt elfogadod?! És aztán jön egy olyan dolog, ami egyszerűen megadja a választ: IGEN! Akkor az olyan boldogság, ami arcon csap. És csak rázod a fejed- persze megint csak magadban-, és azt gondolod, ezt nem hiszed el. Ilyen a világon nincs. És akkor megint teljességgel bizonyos vagy abban, hogy ennek így kellett lennie. Teljen el közte egy hét vagy fél év.

Szerencsés ember vagyok, mert történt már velem olyan törés, ami szinte depresszióba sodort. De időben léptem, időben észrevettem, miért történt. Egy év múlva... Na jó, lehet, hogy az egy kicsi sok idő. DE! Mivel akkor ez megtörtént, és újra nehéz helyzet elé állított az élet, vissza tudok emlékezni arra az időre, és tudok egyet mosolyogni és arra gondolni, ha akkor egy év alatt, keresés és agyalás és mindenféle spiritualitás nélkül rájöttem, miért történt akkor az velem, akkor most, ilyen képzettséggel, kisebb fajta spiritualitással és okosabban, tapasztaltabban talán nem is kell eltelnie egy évnek. Elképesztően jó érzés úgy megélni egy csalódást, hogy közben tudom, most valami jobb és nagyobb jön! Hát még úgy, hogy ilyen gyorsan.

Nem új szerelemre gondolok természetesen. Legyen elég annyi, hogy ma már nem azt mondom, ha a szobámban rajtam kívül nincs senki, vagy az edzőteremben, hogy egyedül vagyok, hanem azt: Jól érzem magam magammal! Nem egyedül töltöm az időmet, hanem magammal foglalkozom. És tudod mit? Ez nem önzőség. Ez a természetes! Csak a világ valamiért elcsúszott egy banánhéjon, és beverte a fejét. Ezért gondolják sokan azt, aki egyedül van, az magányos is.

Emellett pedig, ami igazán fejbekólintós volt, az a munkahelyem való előrelépés. Nem akartam, de kicsúszott a főnököm előtt, hogy hihetetlen, hogy az élet egyik részről elvesz, másik részről ad. Lehet, hogy nem azonnal, de valamilyen szinten a mikor rajtad is múlik! Engem fentről már valaki rugdosott valószínűleg, hogy lépjek ki abból, amiben vagyok, mert más dolgokkal kell most foglalkoznom. Olyan erősen rúgott, hogy már belefájdult a fenekem, de bátran jelentem, már nem fáj! És Neked?

Ezt a kérdést forszírozom már napok óta. Mindenki azzal jön, az idő mindent megold. De nekem ez csak azt jelenti, hogy megtanít elfogadni egy olyan dolgot, amit nem akarok elfogadni. Pontosabban nem is megtanít, hanem belekényszerít. Mert mit tudsz tenni? Vagy felvágod az ereidet, vagy vársz...

De mire kell várni tulajdonképpen? Egy új szerelemre? Vagy elfogadni, hogy vége? Vagy átlátni a miérteket? Vagy mindez egyszerre?  Pár hónap múlva tudni fogom a választ, de az még olyan sok idő.

Szóval, míg mindenki szerint megold mindent az idő, szerintem kínoz. Mert, amikor egy-két nap telik el, akkor ott legbelül olyan, mintha csak külön töltenétek egy hétvégét. Ő elutazott a nagyszüleihez, amíg én a szüleimet látogatom meg. A belsőm azt hiszi, nyugi, úgyis találkoztok nemsokára. Aztán eltelik egy hét. Akkor már kezd a belső frusztráció megjelenni. Nem érti szegény, hol van az, amit évekig megkapott. Éhezik. Aztán, amikor már hetek telnek el, akkor szinte majd éhen hal. És kezdi érzékelni, hogy itt bizony nem jön az éltető erő, ha csak nem más táplálék után néz. Az viszont nem olyan könnyű. Nehéz hozzászokni a szikkadt kenyérhez, mikor hónapokon vagy éveken keresztül kaviárt kapott. Persze, volt egy-két böjtölős nap, de lehetett tudni, hogy egyszer megint kerül kaviár az asztalra.

Biztos vagyok benne, hogy megint kapok majd belőle, de most jó pár napig, hétig, hónapig, akár évig is szikkadt kenyeren élek majd.

Vagy mégsem?

Végülis, ha megcsinálom bundás kenyérnek, akkor még akár új ízt is kipróbálhatok. De nehéz beletenni a forró olajba azt a szikkadt kenyeret. Mert akkor valami új jön. Azt meg bármennyire is szereti az ember, éppen ugyanannyira fél is tőle.

Tudom, hogy lesz bátorságom bundás kenyeret csinálni, sőt, az is lehet, hogy pirítós lesz belőle. Csak nehogy a kenyerem odáig szikkadjon, hogy a kukába végzi...

Szóval, figyeljetek oda Ti is! Ez az egész, ami most velem történik egy hatalmas lecke. Meglehet, ha nem történik az, ami történt, akkor sosem jövök rá arra, amire ez alatt az egy-két hét alatt jöttem rá. Arra, hogy nem is volt minden olyan tökéletes, mint hittem.

Időnként tedd fel magadnak a kérdést! Elég az, amiben vagy? Mivel lenne kicsivel jobb, vagy több? Ha rájöttél, üljetek le, és beszélgessetek róla! Mindketten! Változtassatok! A változás jó! És ha apránként nem változtattok, akkor egyszer egy hatalmas változásban találod magad, ami viszont nem lesz olyan jó!  Sőt, baromi rossz lesz. Azt meg ki akar magának?

Nagyjából a fent olvasható "párbeszéd" sarkallt rá, hogy blogot írjak. Az ember lánya nem éppen egy "tudom" -ra számít, amikor kimondja, azt a szót, ami által tudatja a legmélyebbről jövő érzését. De, tudjátok, van ennél egy sokkal erőteljesebb és sokkal-sokkal mélyebbről jövő érzelem kifejezésére alkalmas kifejezés. Méghozzá a "szerelmes vagyok beléd."

Az elmúlt időszak megtanított arra, hogy hatalmas, óriási különbség van a két kifejezés és a mögötte lévő érzelem és tartalom között. Szeretve voltam, talán még vagyok is, ez nem kétség. De nem voltam szerelemmel szeretve. Márpedig egy év után még jól esne az embernek, ha az utóbbit élné át. Alapvetően nem az hiányzott, hogy szerelmes legyen belém, hanem azok az érzések, pillanatok, amiket akkor kaptam, mikor szerelmes volt belém, nem csupán szeretett. Mert a két érzés általi cselekedet között is hatalmas különbségek vannak.

A részleteket hamarosan leírom, de szeretném tudatni a célt, amiért képzeletbeli tollamat megragadtam, és olyan erősen szorítom a bal kezemben, hogy nem eresztem sokáig... Nagyon sokáig. Még ha kifogy sem adom fel, majd veszek másikat. A szakítás egy hete történt. Úgy nagyjából percenként, ha nem másodpercenként érzek mást és mást Vele kapcsolatban. De egy dologra mindeközben rájöttem.

A szeretetre Mindenkinek joga és szüksége van. Márpedig egy hétköznapi, általános, mondhatni unalmas napban is meg lehet találni a szépet, a szeretet megnyilvánulását. A héven, a vonaton, a buszon ülve, az ablakon kibámulva, a munkatársadat hallgatva, ahogy telefonál, a kisfiút hallgatva, ahogy testvéréhez szól, a szüleimet vagy éppen a kutyáimat vizslatva. A blogommal ezekre szeretném felhívni a figyelmet! A szeretetmorzsákra. Amiket ha sokáig gyűjtögetsz, akár még egy kiló kenyeret is megsüthetsz belőle. Aztán már csak rajtad múlik, hogy mennyi ideig eszed, esetleg kiszárítod, és elteszed örökre, vagy ledarálod zsemlemorzsának.